“Nagyapa annyira református volt, ami arrafelé a templombúvó katolikusokkal szemben elsősorban a felvilágosodás, a szabad szellem hitét jelentette, hogy templomba se járt. Lelkivilága csodálatosképpen olyan rendben volt, hogy isten vagy a halál fogalma egyszerűen nem is foglalkoztatta. Olvasott. Szelleme, amely valójában csak ekkor bontakozhatott ki, megdöbbentő függetlenségről tett tanúságot. Most visszaemlékezve ámulok el rajta igazán. Csak egy jelenetet, közbevetően.
Egyetlen ünnepet tartott, a kálvinisták nagy ünnepét, nagypénteket. Ezt is hagyományból persze. Nagyapa hetven éven át minden nagypénteken böjtölt, az ősök iránti tiszteletből. Egész addig, míg egy nagypénteken, amelyet véletlenül náluk töltöttem, nem figyelmeztettem a következetlenségre. "Ha nem tartja a vallást, miért tartja épp ezt az egy napot, nagyapa? Hol itt a rendszer?” – fuvolázta belőlem a sátán, amely akkoriban vert kamasz szívemben átmeneti tanyát. Nagyapa egy pillanatra rám nézett. “Igazad van” – felelte. Egy pillanat kellett neki, hogy lerázza a vérébe itatódott szokást, apja, nagyapja, dédapja ősi hagyományát. Befordult a kamrába, és jóízűen beszalonnázott. Ilyen ember volt.“
