“Apafi leült, mint valami áldozatra szánt bárány, s első kezdetnek akkora betűt kanyarított a pergamenre, hogy a török fölugrott ijedtében, s azt kérdte, hogy mi az.
– Ez egy M betű – válaszolt Apafi.
– De hát a többinek is hagyjon kend helyet.
– Ez csak kezdőbetű, a többi majd apró lesz.
– No hát mondja kegyelmed fennhangon, hogy mit ír.
Apafi reszketve írt és mondá:
– Minekutána…
A basa elkapta előle dühösen a pergament, s ráordított:
– Mit "minekutána” és “annakutána”! Mit cikornyázza kegyelmed. Írja kegyelmed úgy, ahogy szokás: “Mi Apafi Mihály, Erdély fejedelme, parancsoljuk neked, hitvány szolga, hogy amint e levelet veszed, legottan mielőttünk Kisselyk helységében megjelenni – fejed vesztésének büntetése alatt – el ne mulaszd.” Punktum.
Apafinak nagy bajába került kapacitálhatni a basát arról, miszerint magyar nemesekkel nem szokás ilyen stílusban korrespondeálni: végre is annyit megengedett neki, hogy fogalmazza hát úgy a levelet, ahogy neki jobban tetszik, de tartalma határozott legyen és parancsoló.“
